A szépségről.

Tudjuk, múlandó. Az ápoltság azonban választás. A rokonszenv ösztönös. A modor és a küllem, döntés kérdése.

A csúnyasággal kell kezdeni. Én úgy látom, hogy egy bizonyos pont után felelősek vagyunk az arcunkért, mert kirajzolódik rajta minden, ami bennünk belül van.

Én is voltam a 8-as lány a 2-es pasi oldalán. Nem ítélkezhetek. A “mit tudhat a srác“ című kérdésre a válaszom akkor az volt, hogy úgy viselkedik, mintha jó pasi lenne. Az első pszichológusomnak az volt a válasza, hogy “tipikus bántalmazó párkapcsolat.“ Még jó, hogy végül kiléptem.

Azóta már sok évet elfogyasztottam az életből és további alkalmak nyílnak rá, hogy felfedezzem a reakcióimat.

Egyszer például megláttam egy kifejezetten ellenszenves figurát egy társasági eseményen. Na őt meg ki hívta? Gondoltam magamban. Nem annyira bántóan, mint inkább érdeklődően. Persze érzetre az volt bennem, hogy vele nem szeretnék kapcsolatba kerülni. Hogyan is kerülhetnénk kapcsolatba, annyira távol vagyunk egymástól a biológiai adottságaink kihasználásának terén… persze, ő lehetett annyira igénytelen, mint amennyire én igényes. Szóval ha a tér és az idő hajlik, valahol összeér a skála és akkor pont nálunk… ez persze akkor nem futott így át a fejemen.

Természetesen, tudatos akaratomon kívül, összeért a skála. A büfékocsihoz lépve beszélgetésbe elegyedtem egy igazán rokonszenves lánnyal. Kedves arc, kedves hang, kedves energia. Kisvártatva odalépett hozzánk a fent említett fickó. További ismerkedés céljával, könnyed beszélgetés - legalábbis én így készültem.

Nincs szükség a posztmodern valóság megjelenítésére. Szerintem már sejtitek, hogy a modora számomra legalább annyira kellemetlen volt, mint a látványa. Én, én lévén, igyekeztem kellemes társaságot teremteni, de hát aki nem akar kedves lenni, az inkább szerez magának egy kedves barátnőt, aki helyette is kedves lesz.

Így alakult hát, hogy a kelleténél sokkal később, de kiléptem a beszélgetésből.

Pár órával később, még elköszönéskor is bemutatta modortalanságát ez az egy számmal a kelleténél kisebb, rövid ujjú, kockás inget viselő férfi. Egészségére.

Persze, elgondolkodtatott.

Meséltem már. Szeretem a nevem és én Fancy vagyok. Gyors lakmuszpapír az ismerkedéskor. Ki az aki lazán megugorja ezt és ki az, aki elkezd a személyi igazolványom felől érdeklődni. Főleg akkor nagyon érdekes, már-már álszent a viselkedés, amikor a beszélgetőpartner a saját nevét még nem mondta el. A fent említett kockás inges nem tette meg viszonzásul sem, hogy bemutatkozik. De valamiért az kicsúszott a száján, hogy majd ha pénzt várok tőle, szüksége lesz az én teljes nevemre. Ekkor már tudta a teljes nevemet, mert bemutatkoztam, amit ő nem viszonzott, ugye. “Tartanánk már ott.“ mondtam nevetve, de éreztem, hogy nem tudom mire vélni ezt a modortalan viselkedést. “Ezzel mások is így vannak.“ válaszolta azt hiszem inkább ösztönből, mintsem számításból.

Ezután még kiragadott egy személyes információ morzsát, amit kellemes és intellektuális kapcsolódási szándékomat jelezvén megosztottam a saját projektemről, és komolytalannak nevezte.

Talán ezen a ponton érkezett a hármasunkat megszakító külső tényező. A széparcú és kedves fellépésű barátnőnek jeleztem, hogy örömmel tölt el a megismerkedésünk és távoztam a büfékocsi mellől.

Az intermezzo-t elköszönésükkor nem részletezem. Rangon aluli volna és amúgy is jelentéktelen.

Az érdekes inkább a hazaérkezésemkor bennem felgyülemlő frusztráltság volt. Egyre inkább úrrá lett rajtam a megfázás és habár rendkívül fáradt voltam, hosszú ideig nem tudtam elaludni. Ez az interakciósorozat járt a fejemben. Mivel érdemeltem ki mégis ennek az embernek a modortalan viselkedését? Lehet valaki unszimpatikus, de viselkedhetünk akkor is, felnőtt módjára, ha nem is kellemesen, legalább korrekten.

Végülis arra jutottam, hogy én, viselkedhetek kellemesen, hiszen tudok egy kellemes ember lenni. Sokszor küllemre és olykor illemre is. Neki sajnos az első döntés is hiányzott. Túlzás lett volna elvárni, hogy a második ennek ellenére vagy ezzel párhuzamosan meglegyen. Találkoztam már olyan férfival, aki, habár meggyőződésesen volt igénytelen, modorra mégiscsak igényes volt s amikor megtanulta a kettőt összekötni, igazán kellemes látvány is lett belőle. Olyannal is találkoztam már, aki csak a külsőre adott és önvédelemből vagy tudatlanságból a belsőre már nem.

Ahogy bontogattam magamban a helyzetet, arra jutottam, hogy szerencsés kihívás elé állított, hogy én megtartom-e a kellemességemet az ő modortalanságával szemben is. 4-es fölét adok magamnak, lehettem volna még nyájasabb. Viszont idővel rájöttem, hogy az ő modortalansága nem rólam szólt. Ha akart volna, bizonyára tudott volna kedves és intellektuális lenni. De talán akkor kicsinek érezte volna magát, hiszen az objektív, pillanatnyi ápoltsági skálán egyértelműen nem ugyanott voltunk. Így hát, legalább modortalanságában meghaladott.

A továbbiakban csak az fogalmazódott meg bennem, hogy: Szegény. Sajnálni tudom őt, hogy belül és ennélfogva kívül is ilyen nehéz neki a Sors. Mint, ahogy az én csúnya exem is feltűnik néhány évente, hogy érdeklődjön, ugyanúgy itt is az én döntésem, hogy hogy állok a történtekhez. Az exemnek nem válaszolok, mert tudom, hogy ahogy ő szeretett, az nekem fájt. Ennek a fickónak meg legalább annyit adhatok, hogy a fenti címmel, saját magát felismerve, legalább ma, olvashat sorokat.

Persze, néha egy bunkó csak egy bunkó, van amikor valakinek éppen csak rossz napja van és persze a tanulság, hogy én mindig megválaszthatom, hogy melyik nézőpontba állok bele. Ahogy a búváriskolában az oktatóimnak az volt az élete, ami nekem egy nyári kaland, ezesetben hálás lehetek, hogy én a saját fejemmel, a saját testemben élhetem tovább az életem. Még úgy is, ha utána éppen szörnyen beteg lettem.

Mert mi is a szépség? Nincs fény árnyék nélkül. Ahogy a siker is értelmezhetetlen kudarc nélkül, úgy szépség sincs csúnyaság nélkül. Mint kívül, úgy belül. És persze, mint belül, úgy kívül. Én magamat asszociálni, mégiscsak a fénnyel szeretem. A saját magam belső árnyékának elfogadásával, magamat mégsem modortalan környezetben hagyva, önmagukat meg nem lépett emberek társaságából inkább kilépve. Mert az én életemben az a szép, ahogy éppen megtanulok várfal helyett árkot ásni.