Darabkák

Mint egy puzzle. Minden egyes darab fontos és szükséges.

ÉGSZÍNKÉK darabkáim is vannak.

Jön egy lány, aki megérintett. Egy, aki tudott a támaszom és tudott a barátom lenni. Aztán eltűnt. Eltűntünk. Tulajdonképpen én jövök.

Minden egy tükör. Ami bent, az kint. Az, ahogyan bent vagy, visszatükröződik azon, ahogy kívül vagy. Most már ott tartok, hogy máson észreveszem.

Mit játszik magával? ezt kérdezem.

Bizonyos tekintetben magamon már rég észrevettem. Ezért mentem pszichológushoz. Hogy kell máshogy játszani? Persze, nem akarom, hogy megítéljen és rám erőltesse azt, ahogyan ő játszik. Segítsen megtalálni azt, ahogyan én játszanék szívesen. Mutasson alternatívákat. Csak máshogy. Mutasson, persze, lehetőségeket. De ne erőltesse rám az ő játékát.

Ezt kérem. Persze, majd mondom neki is.

Lehet, hogy még mindig túl sokat várok az emberektől.

TŰZPIROS darabkáim is vannak.

Hívom vissza az otthagyott darabkáimat. Azokat, amiket a zsákutcákban felejtettem. Azokat amiket ajándékba kaptam, aztán mégis elhagytam. Amiket ajándékba adtam, nem hívom vissza. Mert tudom, hogy attól még nekem is megvannak a darabok. Csak másolatot hagyhattam ott - emlék formájában, magamból.

Ezek a szerelmetes percek már csak nosztalgikus gondolatfoszlányként és halvány, de olykor éles memóriajátékként szerepelhetnek, főleg lábjegyzetben. Kis kitekintés. Volt ilyen is! A hőskorban!

SZÍNARANY darabkáim is vannak. Persze, ezen nem jön át a fény. Ott épp az a lényeg. Az árnyék formálta üres tér. Mégis, ha színarany darabkák vetnek árnyékot, máshogy nézel rájuk.

Ha ólom lenne, azt mondanám.

Az ólom darabkákat legszívesebben alulra raknám. Nehezek és sötétek. Milyen szín ez? Kosz. Nem drágakő. De hát ezek is ott vannak, persze. A szolnoki házban megettem egy fél kiló mazsolát. Féltem a pókoktól. Jó. Félek. Egyedül sírok otthon. Nem baj. Ezeket a darabkákat is integrálni kell. Elringatni a kisgyermek önmagamat kedvesen.

DZSUNGELZÖLD darabkáim is vannak.

Az odafigyelés, az elfogadás, a megértés, a támogatás, a törődés. Olyan darabjaim, amiket eltitkoltam eddig. “Nem is szeretem a zöldet.“ Azt hittem nem szép a zöld. Jó, nem ezt hittem. Azt hittem engem gyengévé tesz a zöld. Tudod, ha odafigyelsz másokra, kihasználják, aztán bántanak. A kisujjad nyújtod és végül sértődés lesz belőle…, hogy nem adod a karod.

BUGYIRÓZSASZÍN darabkáim… vannak hát! De HOTPINK mégiscsak több.

Nem tudom ez a kettő hogy fér bele a teljes műbe. Ezek olyan modern árnyalatok és amúgy is valami összetartó stílus kéne, hogy legyen. Jó, amúgy is a monokróm tetszett, de már talán eluntam egy kicsit a letisztult kiszámíthatóságát. Amúgy is, nekem “minden tetszik“ ahogy egy régi legjobb barátnőm akkor 5 éves forma kislánya ugrándozva kiáltozta a garázsvásáromon 2023-ban. És a minden tetszik olyan új perspektívát és fényt adott annak a pár pillanatnak, amit azóta is csak köszönni tudok.

Ezek új darabok. Csak próbálgatom őket, nézem nekem hogy állnak a formák, hova férnek be, mihez illenek. Hogyan tudom mégis integrálni? Hiszen tetszik!

NARANCSSÁRGA darabjaim is vannak.

Azokat is elfogadom. Attól, hogy Fideszes?! Viccelek. A szivárvány minden színét elfogadom. Ahogy a szivárványt teljes valóságában is. És ahogy a szivárványnak soha nem volt kérdés, hogy ő megjelenik-e, ugyanúgy kell nekünk is elfogadnunk magunkat.

Kell? Semmit nem kell. Van.

És töltsön csak el a létezés szépsége bátran. Semmi nem tudja elvenni… persze, csak a halál. De mi van, ha a halál szebb, mint gondoltuk? Mi van, hogyha a következő részben még szebb lesz az élet? Mármint az élet a halál után meg az élet maga is… Mi van, ha tényleg nincs mit vesztenünk, mert tényleg minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell?

A buddhisták azt mondják minden egy tapasztalás.

Én azt mondom színes, gótikus üvegablak vagyok.