Egyedül
Jó az.
Magamba belemerülni.
Semmi másra nem vágyom. Vagyis talán végre tényleg erre vágyom.
Nem kellenek az álkapcsolódások, se egymás felpiszkálása. Nem kell a csontkovács aki túllépi a jóízlés határait és nem kell a podcast hallgató aki nem hajlandó magára nézni, úgyhogy megsértődik, nem kell sem a bártulajdonos aki cicázni próbál, de még azt is elkerülő módjára és a világutazó se aki néha feltűnik, mintha akarna valamit, pedig már megbeszéltük, hogy igazából csak egyvalamit akar, amit én nem.
Senki és semmi nem kell az intimitás-mentességével.
Van, hogy csak lezárok. Amikor egyszercsak elég. És nem kell megindokolnom. Nő létemre még megindokolnom sem kell. Nincs semmi kedvem tovább tűrni a férfiak projektálását. A Szerelmemet várom. Bizonyára neki is épp meg kell tapasztalnia pár dolgot, hogy aztán tökéletes párt alkothassunk.
Nem mese, valóság. Én is épp tapasztalok.
Tegnap ilyenkor valaki azt mondta, ő leírta és 4 oldal lett. És azzal is megbékélt ha egyedül marad. Aztán kb. fél évre rá regisztrált a Tinderre szigorúan 2 hétre és azt ígérte magának, hogy csak azt húzza jobbra, aki megfelel. Kb. 5 match-e lett. És az egyik volt Ő.
Évek óta házasok. Épp csak gratuláltam a sok gyönyörű képhez. Jó test, jó pasi, jó content. Mintha egy álom lenne. És akkor írta le nekem ezt.
Szóval tegnap ilyenkor leírta, hogy egyszer leírta és aztán bemanifesztálta.
De meg kellett békélnie azzal, hogy akkor is oké lesz, ha egyedül marad. Hogy az univerzum tudni fogja, hogy csak azért engeded el, mert reméled, hogy akkor végülis be fog jönni. Igazából kell elengedni.
Ezt a faszságot. Igaz?
Azt hiszem hozzám is azért jönnek ezek a férfiak, mert tesztel az Univerzum. Valóban érsz annyit magadnak, hogy ne érd be kevesebbel? Valóban megtanultad, hogy az ál-kapcsolódás öl, butít és nyomorba dönt? Vagy legalábbis hosszú távú boldogtalanságba, ami talán még rosszabb, mint a halál?
El akarom engedni, pedig itt forognak a gondolataim. Hogy hogy lesz nekem majd párom. Pedig bizonyára úton van már. “In the making.”
Már megrendeltem, csak még én is készülök.
Arra készülök, hogy ne azt az intenzitást keressem ami eddig a szeretetet helyettesítette. A fejemmel már tudom. Steady wins the race. Steady, not boring.
Meg kell érkeznem ide nekem is. Hogy ne féljek a saját állandóságomtól, a saját szilárdságomtól, a saját elvárásaimtól. Van, akinek könnyű lesz megugrani. És van akinél, nekem lesz könnyű megugrani. Hiszen egymást keressük.
“In the right eyes, you are art.“ mondja az Instagrambölcsesség.
Ez a bizonyosság ringat a magányos éjszakákon.
És akkor, hogyha nem létezik, akkor csak a fejemben létezik és akkor örökre egyedül maradok. Egyedül is jól vagyok. Építem magam. Tanulom magam. Tanulom a pillanatot.
De nem kellenek a feleségezettek, a töketlenek, az elkerülők. Vége ennek.
Olyan kell, aki méltó. Kívül-belül. Saját magamat állítom mércének. Egészség, szépség, értelem, intelligencia, egzisztencia, kitartás. Keresem azt, akivel többek lehetünk együtt, mint egyedül.
Legyen jó a humora. Tartson meg engem, mint nőt. Tudjunk élni a hétköznapokban is békességben és szeretetben. Aranyozzuk be a hétköznapjainkat odafigyeléssel és megértéssel.
Azt hiszem, Katie Byron volt, aki azt mondta egy újságírónak (Stephen Mitchell), hogy le akar ülni vele egy szobába és egy órán keresztül a szemébe nézni, hogy megnézze ki is ő valójában. Azóta nem váltak el egymástól. Meglátták egymást és összekapcsolódtak. Vagy azt hiszem hallottam egy ilyen sztorit. Hátha így hihetek benne.
Ilyen az elképzelésem.
Egy volt kollégám végül szakított a társával sok-sok év után. És aztán megtalálta azt, akivel tökéletesen kiegészítik egymást. Lett gyerek, nem is egy. Pedig már feladta a srác. Lehet tényleg valami ebben az elengedésben.
Hogy lehet összeegyeztetni, hogy egyben vagyok az Univerzummal, minden én vagyok és közben semmi sincs az én kezemben és minden csak történik? Ja, it’s a scaling question. Hogy individuális szinten persze van kontrollom. De történelmi szinten semmit sem jelentek.
Egy porszem vagyok az univerzumban.
Boldog porszem.