Írok

Nem, békéscsabai mentőállomás.

“Jól írsz.“ mondta kikerekedett szemű meglepődéssel egy újságíró már majd’ 10 éve.

Szerelmes voltam belé. Vagyis 10 évvel azelőtt (angol régmúlt) bizonyára. 18 évesen elbűvölt a modora, a világlátása, a figyelme amit nekem szentelt. Amikor 28 éves voltam végre eljött az idő, a tér, a családi állapot és megpróbáltuk. Azt hiszem kevesebb, mint 3 hónap volt rájönnöm, hogy a rajongásomnak vége. A fejemben a hosszú évek alatt a képzeletem olyan kellmesre színezte az emlékeket, hogy a valóság, bármilyen kalandos is volt, végül túlságosan bántó és fájó volt a továbbhaladáshoz. De hát ennek is már majd’ 10 éve. Maradt pár mondat, érzet és emlékkép.

Néha nekem is tetszik. Sőt! Régieket visszaolvasva van, hogy megnyugtatom magam, van, hogy motiválom magam, van, hogy emlékeztetem magam: a múltamból a jelenembe. Jó ez az írás dolog.

És most újra itt vagyok, keresem a hangom. Tán egyes szám első személyben kéne megfogalmaznom mindent, hiszen mindenki csak a saját élményéről tud nyilatkozni - na! megint csinálom! - hiszen a magam élményéről lehetek csak 100 százalékban biztos.

Persze láttam már olyat aki bele-gaslight-olta magát, hogy máshogy volt, mint ahogy eredetileg tűnt, mert megijedt a saját érzéseitől. De én nem ez vagyok.

Én mindig nyitott vagyok az új lehetőségekre. Talán ez tart fiatalon; hogy még mindig nem gondolom, hogy körbeértem a megismerésben. Tágas a világ, tele nüansznyi eltérésekkel. És az ördög a részletekben van. Hogy hitelt adok az embereknek, hogy meg tudnak változni és, hogy a típus amit már láttam nem biztos, hogy ugyanúgy fog viselkedni amikor felfedezem új emberben.

Persze hülye sem vagyok: hogyha valaki már kimutatta a foga fehérjét, igyekszem 2 instansz után levonni a megfelelő következtetéseket, magamnak. Hiszen ha tovább engedem a tudatomba azt ami engem nem tisztel, akkor én sem tisztelem magam.

Szóval keresem a hangom. Írtam már apám haláláról, írtam már majd’ halálos autóbalesetről, bántalmazó párkapcsolatról. Nagy dolgok. Szenzációhajhászat. Meg… azt kellett első körben feldolgozni. Jártam terápiába is, persze, különben nem tudnám, hogy bántalmazó volt, hiszen meg nem ütött. A klinikai szakpszichológus mondta “Tipikus bántalmazó párkapcsolat, folytassa.“ és én folytattam a kronológiai beszámolómat.

Érdekes, hogy most amikor egy férfi meghallgatta ezt a történetet, hitetlenkedve visszakérdezett. “Ha nem ütött meg, mégis hogy bántott?“ “A céges gépemre VPN-en keresztül bejelentkezve nézte real time a fotóimat, olvasta az üzeneteimet, hónapokon keresztül.” - például. Hallgatóságom továbbra sem értette, hogy mégis mi ezzel a gond. Azt hiszem akkor derült ki először, hogy nem egy nyelvet beszélünk.

És akkor mégis kivel beszélek egy nyelvet? Természetesen ugyanoda lyukadunk ki. Akik nem értik vagy akiknek nem tetszik, mindig hangosabbak. A kommentekben értetlenkedők mondjuk még mindig jobbak, mint a hátam mögött kibeszélők. Persze, utóbbi is visszajut. Különben nem tudnám.

De pozitívra váltva: ki érti? Kinek szól? Nekem mikor jó, amikor kihez beszélek? Csak bízni tudok, hogy aki intimitásában közel állhozzám, az is ugyanúgy kérdezni fog, mint aki nem. Ne a meggyőződéseink beszélgessenek egymással, hanem a kíváncsiságunk; egymásnak, egymásba és magunk felé is.

Folyamatos megismerés. Talán akkor lesz vége az életnek, ahogy most ismerem, amikor elhiszem, hogy már mindent láttam. És ekkor majd megmutatja az univerzum, hogy egyáltalán nem láttam mindent. Mi végülis az esélye annak, hogy a katasztrófavédelem néhány hónapnyi időintervallumot felölelve pont abban a 12 órában hív, amikor éppen átszellemült spirituális élményben veszek részt? Nem sok az esély erre, de közben meg a Murphy törvényét ide is behívhatjuk. Persze, hogy akkor hív. És ha nem ő hívott volna, akkor hívott volna a bank. Vagy a szerelő vagy a futár.

Bizonyára volt már olyan spirituális élményem, ahol kikapcsoltuk és eltettük a telefont, meg olyan is ahol nem volt térerő. Ez most pont így alakult. DND-ben voltam, de a sokszor hívás azon is átjön. Másnap reggel 9-kor már háromszor hívott. Visszahívtam. Időpontot akart egyeztetni. Jövő hétre.

Jól írok. De most nem a nagy traumát dolgozom, hanem megtanulok “pihenni az oldalon.” Julia Cameron azt írja A Művész Útja c. könyvében “learn to rest on the page.“ Ezért van az, hogy a Morning Page-ek mellett ide is írok minden nap. Vagy majdnem minden nap. Practice makes perfect. Habár a tökéletesben nem hiszek, csak a törekvésben. Hiszen az út maga a cél.

Most megpóbálok nem jól írni. Csak úgy, ahogy jön. Olyannyira én lenni az oldalon, mint amennyire én vagyok offline.

Egyszer kaptam egy kinyomtatott piercing-care használati útmutatót a piercingestől. Talán az is inspirált ma.