Lubickolni
🐠 Ha egy kis halacska vagyok, meg kell tanulni lubickolnom az életben.
Egy nézőpontból milyen gondtalan az életem!
És ahelyett, hogy kiélvezném folytonos feladatok elé állítom magam és a bőség zavarából nem a bőséggel foglalkozom, hanem a zavaral.
Eladni, megcsinálni, lerendezni, felgönygyölíteni.
És persze a katonás posztok, és magam ostorozásának tudatállapotában ezt is kapom vissza; a festés nem fedte a felületet, nem engedik ki a nyárigumi-értékesítő posztom, a lomtalanításhoz segíteni mégsem jönnek, a favágó nem tudta vállalni a fát, a parkoló autómba a szemem láttára belementek…
Lubickolást írok hát fel magamnak.
Igyekszem radikálisan beleengedni, elfogadni, megbocsátani magamnak és a világnak, fejlődésként és lehetőségként felfogni mindent, de érzem, hogy ott van az igyekezet és csak arra tudok következtetni, hogy ott van az is ami itt tart.
El kell engedni. Ezzel a lubickolással ébredtem a délutáni sziesztámból. Szinte soha nem engedek meg magamnak ilyen komfortot, pedig ha valamikor, hát most megtehetném. De valahogyan ezt a megfelelést szinte az élet veleljárójaként értelmezi bennem valami hihetetlenül régi megszokás.
Ezt igyekszem most feloldani… megint ez az igyekezés.
Mindig jó munkát csinálni, profinak lenni, jól segíteni, sose volt megállás. Talán ettől lettem én, én.
Lelazulni. Megengedni magamnak. Megengedni a világnak, hogy értem legyen telibe; ne csak mantra-szinten.
És talán még annyi, hogy ahogy most lubickolok, az más lesz, mint 1 éve, 3 éve, 5 éve, 20 éve.
Most ebben a pillanatban vagyok a mostani önmagam.