Sírok

Komolyan elgondolkoztam, hogy milyen 'chemical imbalance' avagy kémiai homeosztázis-felborulás lehet a fejemben. Ilyen és még sokkal sötétebb, amikor sírok.

Amikor sakkozással terelem el a figyelmem, akkor olyan vagyok, mint apám, aki passziánszozással terelte el a figyelmét.

És pedig most már lehetnék szabad. Pont annyira fiatal vagyok még, hogy csinálhatnám, tökösen, félelem nélkül az életet.

Lehet, hogy ezért jött a szellemem ebbe az életbe pont, hogy megtanuljam hogy kell szabadnak lenni.

Az a helyzet, hogy már gyerekkoromban is jól akartam viselkedni. Nem mertem kitenni a falamra posztereket, mert azt gondoltam nem szabad. Persze a szüleim meg azt mondták, hogy “azt csinálsz, amit akarsz.” Az én falam. Milyen jó lenne, hogyha megengedném magamnak, hogy azt csinálok, amit akarok?!

Meditálok és várom, hogy fejbe kólintson a megoldás. Bob Proctor-t hallgatok, aki azt mondja, hogy nem mástól kell várni a megoldást, hanem magunkban felfedezni valami újat.

Ideje lenne magamban felfedeznem a bizonyosságot. Hogy én bármit meg tudok csinálni, bármit el tudok érni. Már tinikoromban is azt írta nekem egy kedves barátnőm, hogy “you can do what you believe.“

Mintha folyamatosan azt igazolnák vissza a körülöttem lévő emberek is, hogy egy igazi természeti erő vagyok, hogy lendülettel és energiával vagyok jelen, hogy többre vagyok hivatott, mint amit eddig kihoztam magamból. Hogy tehetséges vagyok a művészetekben, az emberi kooperációban, a bátor kiállásban. És azt is mondták már páran, hogy sóvárogva nézik ahogy én élem az életemet.

Erre én, a szőnyeg nélküli, halszálka parkettás nappaliban, ahol a gyerekkoromat töltöttem, konkrétan térdre borulva, keservesen üvöltve, zokogok és nem értem hogyan lehetek még mindig itt.

Tudom, nem jön senki, hogy megmentsen. Mégis, ennek újabb és újabb rétegeivel szembesülök, ahogy régi, akkor még kedvelt, ismerősök újabb és újabb oldalát ismerem meg. Nincsen tündérkeresztanya. De még anyám sincs meg apám sincs.

És ezeken a nehéz napokon persze igyekszem újrakeretezni a nézőpontomat. “Itt vannak velem a szívemben, a lelkemben, a tanításaikban.” “Vannak, akik szeretnek.“ “Van, akinek írhatok.“ “Minden rendben lesz.“

És mégis, hol a könnyedség? Hol a bizalom?

Tudom, ki kell mozdulni a lakás falainak nyomasztásából. Élvezzem hát az életet legalább annyira, amennyire képes vagyok rá. Tényleg minden maradék erőmet összeszedem, hogy elinduljak. Sétálni, csak úgy, már nem tudok. Nincs bennem annyi akarat. Kell valami cél különben soha nem indulok el itthonról. Elmegyek hát venni egy fej salátát.

A séta közben is rám-rámtör a sírás. Nem érdekel, hogy látják az elhaladó autósok. Igazán az sem érdekel már, hogy a körülöttem lévő járókelők látják. Ez van. Hányszor fogom még járni ezeket az utakat? Hányszor fogok még visszaemlékezni gyerekkorom traumáira, helyszíneire?

A boltba érve úgy döntök, hogy elkényeztetem magam és nem csak salátát, de kolbászt, tejet és csicseriborsót is veszek. És egypár protein szeletet, azokat úgy szeretem és comfort-kajának sokkal egészségesebb, mint egy Sneakers bár… Jó lesz így. Egészségemre.

A hazafele-séta jobban megy, de nem mondhatom, hogy jobban vagyok. Viszont a levegőváltozás természetesen segített. Most már nem üvöltve bömbölök, hanem periodikusan sírdogálok. Így viszont már tudom keresni a lehetséges megoldásokat. Ráveszem magam, hogy leírjam mi a cél, mik a lehetőségeim, melyik opciónak milyen következményei lehetnek és melyik következmény milyen valószínűséggel következhet be.

Meg-coach-olom magam.

Ezután nekiállok leírni, hogy tehetek-e valamit a következmények mitigálásának érdekében és úgy döntök, hogy a kezembe veszem az irányítást és megírom az emailt.

Ezután rádöbbenek, hogy nem vagyok egyedül, írok pár szerettemnek, és egy engem motiváló vadidegennek az internetben, na meg megfuttatom a helyzetem a Claude-nál is. Jót fog tenni az LLM komfortja. A szeretteim közül válaszolnak is elalvás előtt és máris sokkal nyugodtabbnak érzem magam.

Amikor végre elalszom, már képes vagyok pozitív dolgokra gondolni és nem egy kilátástalanság-örvényben fuldokolni.

Ébredés után pedig válasz vár az emailemre, és még a vadidegen is küldött egy buzdító hangüzenetet. A napsütés can-do attitűdjével felvértezve, a tegnapi problémákat új megvilágításba helyezve, a friss kávé illatának könnyedségével, lassacskán rájövök, hogy a régi énem már mindent előkészített és a szépséget szemlélve, a madárcsicsergést követve, mindent képes vagyok megoldani.

Nyugalom, könnyedség.

Minden sírásnak nevetés a vége.