Életmassza
Mesemassza. Ilyen az élet? Ilyen hát. Te vaníliakrémet vagy pogácsatésztát gyúrsz? hamham-ham
Hála.
Minden jó.
Süt a Nap.
Egész felnőtt életemben ezeket mantráztam. Hátha egyszer elhiszem.
Már nem tudom megállapítani, hogy magamat gaslightolom vagy tényleg sikerült pozitív emberré tennem magam.
Vagy ez mind csak része a végletességemnek és a mélységemnek.
Vagy a bipolaritásomnak - hahaha - only kidding if you are.
A lényegre térve:
elég komolyan venni az életet ahhoz, hogy csináljam és
elég komolytalanul venni az életet ahhoz, hogy ne őrüljek bele.
Most olvastam Lelila Hormozi Instagram bölcsességét, ami egy kicsit vigasztal
“Being negative is easy. Being optimistic is a skill.”
Nem kell akkor megítélnem magam, hogy néha belezuhanok abba, amit az élet valódi sötét bugyrainak élek meg. Mert az, hogy anyáék meghaltak, sosem lesz könnyű. Nem kell úgy tenni, mintha valaha könnyűvé válna, vagy mintha úgy kéne tennem, hogy ez önmagában nem szörnyen nehéz. Ez az egyedüllét.
Az akadály az út, ahogy Ryan Holiday mondja, és a múltat, mivel megmásítani nem tudom, nemcsak hogy el kell fogadnom, hanem be kell forgatnom a csodálatos jövőmbe.
Mert mi más is lehetne, mint csodálatos? Ezzel az elképzeléssel, mi több, ezzel a meggyőződéssel van csak értelme előre mennem. Különben nem lesz hitem.
A sok könny, a gyulladás, az ekcéma, a kilátástalanság, a kiütés, a herpesz, a tehetetlenség, a gomba, a szemölcs, az elveszettség, a vér, mind csak leküzdendő akadályok. Nemcsak fizikailag, mentálisan is. Talán főleg mentálisan.
Úgy képzelem az életet teljes egészében, mint egy massza. Olyan, amilyet tortasütés vagy tésztagyúrás közben alkot az ember. Abból is van csokitöltelék állagú, meg tojásos nokedli állagú… meg ízű. Namármost, a mindennapjaink is így gyúródnak, keverődnek, fűszereződnek; általunk. De minden benne van a masszában; a levegő amit ki és belélegzel, a napsütés amire felfigyelsz, a jégkocka ami miatt felveszed a pulcsid, a mosoly amit el is felejtettél már, a kutya ami nem ugatott meg, minden.
Én, személy szerint, a meggyőződéseimmel, a cselekedeteimmel, az edzésemmel, az alkotásommal, a kapcsolataimmal, a tekintetemmel, a figyelmem minőségével, a csoda irányába gyúrom a masszám, abba az irányba, amit sikernek és boldogságnak ítélek a mai fejemmel. Néha jönnek bele pikáns külső tényezők, néha én szórok rá egy kis csillámport vagy hamut… csak a hecc kedvéért. Mert ha túl komolyan venném magam, talán már rég megőrültem volna. (Ennél sokkal jobban megőrültem volna.)
Na és akkor ilyen és ehhez hasonló mentális képekkel szórakoztatom magam, nehogy idő előtt feladjam a játékot csalódottságomban.
És minden nap újra gyúrom tovább a masszát.