Ez csak vicc
Semmi sem állapot, minden cselekvés.
Elromantizálom az életemet közben jön az e-szja.
Megtalálni az élet szépségét a valódisága közepette.
Múlt év végén úgy voltam vele, hogy nem akarok pszichológushoz menni, mert nehogymár egy másik ember írja meg az emlékirataimat. Közben elkezdtem írni én az emlékirataimat.
És év elején úgy voltam vele, hogy magam miatt akarok menni, mert nem vagyok jól. És akkor most már 2 hónapja járok. És jó.
Persze, mindenki szeret magáról beszélni. Én sem vagyok más. És jó érzés ha úgy érzem figyelnek rám és meghallgatnak.
Aztán ott ülök és nem ítél meg. Vagyis látszólag nem, ami már önmagában nagyon jó! Hiszen nem is ez a dolga. A dolga az, hogy elfogadjon és tükröt mutasson. Segítsen átkeretezni a nézeteimet amik nem segítenek nekem. Hogy megmutassa milyen a biztonságos kapcsolódás, hogy hol vannak vakfoltjaim. Az a dolga, hogy figyeljen, teret adjon, összefoglaljon, jó kérdéseket tegyen fel, segítsen újrakeretezni - felfigyeljen, hogy hol kell újrakeretezni. Magyarul figyeljen jól, tegyen fel jó kérdéseket.
És persze nem mindenkinek ugyanaz lesz jó. Mások vagyunk. Pszichológust vagy coachot vagy bármilyen mentálhigiénés szakembert találni olyan, mint párt választani. Nem leszel kompatibilis bárkivel és nem leszel kompatibilis mindenkivel. It takes some effort to find the one. És nem csak egy van akivel lehetsz kompatibilis. Legalábbis ezt a nézetet vallom most - mondjuk párválasztás terén jelenleg éppen nem találok olyat, akivel kompatibilis vagyok.
Arról beszélgetünk, hogy csalódás felismerni a gyermeknek, hogy a szülei senem mindentudóak senem mindenhatóak. Aztán arról beszélünk, hogy az a felnőtté válás amikor rájövünk, hogy nincsenek “felnőttek” - mindannyian most vagyunk itt először és senki sem tud semmit. We are all making it up as we go.
Tegnap meg beszélgettem a pszichológussal. Központi téma a párválasztás. Persze. Minél többet dolgozom magamon, annál kevesebben megfelelőek nekem potenciálisan. Szűkül a kör. Minél többet dolgozom magamon, annál magasabbak az elvárások a másikkal szemben, annál kevesebben lesznek kompatibilisek. Persze nem kell sokaknak kompatibilisnek lenni. Elég ha csak van egy aki magas-jóképű-jóhumorú-egyedülálló-egzisztenciával-rendelkező férfi és ráadásul tetszünk is egymásnak. A pszichológus arra fókuszál, hogy egyedülálló. Hiszen arra, aki vonzó férfi, nagy a kereslet, állítja. Valószínűleg párkapcsolatban él. Én úgy vagyok vele, hogy akit egyszer el lehet hódítani, azt mellőlem is el lehet majd hódítani. Erre persze lehet az a válasz, hogyha velem lesz, akkor majd nem lehet elhódítani. A barátnőm is azt mondja később, hogy akit el lehet hódítani, az már megingott és menjen is. Én meg azt gondolom, hogy aki megingott, az ne legyen abban a kapcsolatban. Lehet sokat várok az emberektől.
Szóval már rájöttem, hogy nincsenek felnőttek. Lehet, hogy az a tudatosodás következő lépcsője, hogy nincsenek egyedülálló ‘jópasi‘-k. Lehet, hogy az az elfogadandó, hogy az elhódítás az út.
Nem mondom. Kérdezem. Az én apám édesapja megcsalta az én apám édesanyját. Édesapámnak annyira fontos volt a hűség és a tisztelet, hogy miután ez kiderült; édesapám nem állt szóba édesapjával egy évig. A megcsalásból még zabigyerek is lett. Kérdeztem édesapámat: nem kíváncsi rá? Nem. A nagypapát én nem ismertem, meghalt mielőtt születtem. Őt nem volt alkalmam megkérdezni erről. Szóval a lojalitás valahogy összefügg a fejemben a tisztelettel és a tisztelet a szeretettel. A csalás meg semmilyen módon nem fér bele. Kicsit se.
Azt csináljuk a pszichológussal, hogy megtanulom újrakeretezni azokat a nézeteket, amik nem szolgálnak engem. Lehet, hogy ez a nézet se szolgál engem, hogy a lojalitás ennyire elvágólagos. Igen, nagy általánosságban már megtanultam, hogy a végletek sokszor egészségtelenek.
A tanulság?
“Csak az foglalt akin fekszenek.“ jut eszembe a vicces mondás.
“Minden viccnek a fele igaz.“ jut eszembe a következő.