Úton 2.

Az Úton sorozat úgy indult, mint a Világháború; az elsőnél még nem tudtuk, hogy több is lesz.

Új-Zéland.

Megy már ez a projekt a fejemben egy 20 éve. Tényleg.

Anyám kivette Karácsonykor VHS-en A Gyűtűk Ura c. film első két részét. Akkor még ki sem jött a harmadik. A szünetben csak ezt néztem. Ronygyosra néztem. Tudtam kívülről a sorokat, soron következő mondatokat. Beszippantott. Bele is zúgtam Legolas-ba. Emlékszem a naplómban fejtegettem, hogy mélyen érző, jó megfigyelő, nyugodt és nemmellesleg jóképű, szőke, kék szemű. Tehát a karakterbe zúgtam bele, nem a göndör, barna színészbe aki játszotta. Akkor miféle belezúgás is ez? Talán mindig csak egy bizonyos képbe zúgunk bele a másikban? Ahogy idősödtem arra jutottam, hogy a valódi elköteleződés az az, hogy mindig nyitott és kíváncsi maradok a másik ember újabb és újabb verzióira. Hogy érdekelni fog az ő folyamatos fejlődése és megújulása, hogy upgrade-eljem a fejemben. És én is érdekelni fogom őt. Persze, ez egy kitalált karakterrel kevésbé lehetséges hiszen ő csak akkor fog érdeklődni irántam …ha én írom. És az is inkább a saját magam önmagam felé érdeklődése lesz.

Mindezt félretéve, nagy hatással volt rám a film. A téli szünet végével visszavittük a VHS-t a könyvtárba, de engem nem engedett el a bűvkör. Új-Zélandon forgatták. Oda akarok hát menni. Megnézni milyen valójában.

Az utóbbi néhány évben erősebb lett a vágy. Mintha a kötelezettségeimet már épp letudtam volna eléggé ahhoz, hogy végre megengedjem magamnak, hogy elmenjek. Elkezdtem tudatosan kapcsolódásokat keresni, a Leadership Slack-ben kontaktokat építeni. Néhány emberrel video call-ba is beugrottam, hogy meséljenek.

Jó, közben meg jött egy lehetőség és búvár lettem. Persze azt gondoltam ez is a jó irányba visz, hiszen egy szigetországba ez is jó belépő lehet.

És ahogy már offline is elkezdtem egyre többet mondani, hogy Új-Zéland, jöttek az offline összekötések is.

Be is időzítettünk egy találkát egy ismerős ismerősével, aki 7 évig járt ki minden évben dolgozni. A találkozót megelőző órákban elhoztam az utolsó tárgyaimat a volt szerelmemtől. Még a búvárrá válás miatt a másikországbaköltözéskor elszállásolta pár értéktárgyam. Ezek utolsó darabjainak visszaszerzése egy korszak lezártát jelentette.

Már nagyon vártam, hogy végre találkozzunk és halljam hogy kell Új-Zélandra járni évekig. Persze, nekem nem pont úgy kell majd. De remélem, hogy minél több útról hallok, annál közelebb kerülök én is a saját utamhoz. A találkát megelőző órában jött az üzenet; késik egy fél órát. Nem bánom.

Mit is akartam itt csinálni?

Mit csinálhatnék itt addig?

Kávézót kutatván lábam a piercingeshez visz. Eszembe jut, hogy mintha akartam volna egy köldök piercinget. Felmegyek megkérdezni, hogy mi ennek a menete. “7-13 perc alatt megvagyunk“ mondja a piercinges aki már több fülbevalőt is lyukasztott nekem.

Megcsináljuk.

Megülök.

“Jól vagy? Egyél pár kockacukrot, tessék. Meg maradj nyugodtan, de szerintem vedd le a kabátod, mert még rosszabul leszel. Ülj csak le.“

“Nem fizikailag vagyok rosszul, hanem mentálisan“ nevetek. Talán nem is szédülök igazán, hanem az autonómiám súlyának szele csap meg. Nincs senki aki megállítson. Ennyi erővel a homlokomra is tetováltathattam volna valamit. Fantasztikus.

Nem csak az autonómiám szele csap meg hanem az egyedüllétemé is. Kit érdekel? Kinek mondhatom el? Kinek mutathatom meg?

Ezen morfondírozva fekszem a tetováló székben. Csináltathatnék tetkót, de ma hamarabb zárnak, mert céges vacsi lesz, úgyhogy nincs már idő. Jó, jó, csak vicceltem, igazából a tetkóra még nem határoztam el magam. Pedig azt érzem egyszer lehet, hogy rengeteg tetkóm lesz.

Mindezek után megejtjük a találkozót. Új-Zéland. Az ő útja más, mint az enyém, de támogató, kedves, és lelkesen segítene másnak is kijutni, ahogy tud.

Reméltem, hogy a piercing hamar begyógyul, de most, egy hónappal később, ez még mindig nem következett be. Ha nem gyógyul meg, majd kiveszem - gondoltam eddig is. De most már szeretném ha meggyógyulna. Azt hiszem elkezdett tetszeni.

Azóta már mással is találkoztam aki volt Új-Zélandon. És ráadásul emez búvár és a képzését Ausztráliában csinálta. Bár ő főleg azt tudta tanácsolni, hogy ne 9 napra menjek. Mindegy, amikor a búvár először lemondta a találkát, úgy döntöttem, hogy haladnom kell. Mehet a research, persze. És közben lépkedni kell. “You have to use your pieces.“ - mondta egyszer éleslátóan egy sakkpartnerem Horvátországban.

Tehát a lemondás miatt felszabadult időmben megcsináltam a vízumra jelentkezést. Semmi fancy work-holiday-jelentkeznikell-kitudjamegkapod-e-amúgyistúlöregvagy hanem egy sima, egyszerűsített, online holiday visa. Haladni kell.

Úgyhogy ismét rám nehezedik az autonómiám súlya. A repjegy is csak ennyi lesz. Néhány kattintás és ha nem figyelek, 20 év után, esetleg megteszek valamit amire vágyom.

Most, hogy megvan a vízumom egy kicsit félek.

De erről talán majd egy következő részben.